Fényhozó

0
300
Fotó: Zalavári Veronika Fotográfia Mandala: saját

Két éve kezdődött minden, egy közös mandala festésen, Főző Lauránál. Ott ültem csupa új ember között, majd egy szív-út meditációt követően nekiláttam felvinni a pöttyöket életem első mandalájára. Pontosabban a vonalakat. Gyorsan akartam nekiállni, ezért nem figyeltem meg, hogy nem vonalat húzunk, hanem pöttyözünk. Azóta már lényegesen lassabb vagyok, és ez rendkívül jó érzés. Aztán eltelt két év, és rengeteg minden történt. Egyre többet segítek magamnak, azáltal, hogy hagyom megmutatkozni önmagamat, a mandalákon keresztül. Azt szeretem benne a legjobban, hogy van.

Maga a mandala szó szanszkrit eredetű, jelentése, kör, korong. A mandalát évezredek óta használják a keleti kultúrákban, elsősorban a buddhista tibeti és indiai világban, mint meditációs eszközt. Az ottani életben különféle istenségeket ábrázolnak általuk. A készítése és a lerombolása is szertartás szerint történik. A homokmandala azt a buddhista látásmódot hivatott képviselni, miszerint a földi valóságban semmi nem állandó, minden anyagi dolog átmenetiként létezik. A természetben is megjelenik a mandala: a pagodakarfiol egy gyönyörű zöldség, csodás szimmetriával.

Akkor festek, amikor éppen úgy érzem, jól esne. Akár közösségben, akár egymagamban. Előkészülök – rögzítem a mintát, majd felkontúrozom. A színek kiválasztása intuitív módon történik. A minta hívja be a színt. Belülről kifelé haladva viszem fel a festéket, fogvájóval vagy ecsettel. Az apróbb részleteket általában felülről festem, a nagyobb felületeket pedig az üveg hátulján. Számomra az üveg hátulját festeni mindig nagyobb kihívás. Üvegen keresztül mutatkozik meg legtisztábban az adott lelkiállapot, vagy az a feladat, amivel éppen dolgom van. Ezt a színek és a minta is gyönyörűen mutatja.

Az, hogy mi rejlik bennem, legbelül, általában a mandala hátuljára kerül.

Elkezd dolgozni a mélyben, hogy később, amikor eljön az ideje, felszínre kerülhessen. Ahogy haladok előre, egyre bátrabban használok számomra merész színeket, intenzív mintákat. Vándormandalának hívom azokat, amiket tovább adtam. Úgy tűnik, jó helyre kerülnek, éppen szükség van rájuk. Valamiféle elengedés ez, talán. Ez a szép a mandalában: váratlan fordulatokat hozhat, kívül-belül. Én fényhozónak nevezem, hiszen rávilágít igazságokra, vagy olyan dologra, amit nem szívesen vesz észre az ember, de mégis csak ott van és figyelmet kér.

A mandalafestés úgy hat rám, mintha egy színes üveggömbben lennék, aminek mindig változik a színe, attól függően, merre nézem a gömböt. És mindig valami újat fedezek fel. Ahogy Laura fogalmaz: “mint egy hagymahéjat, bontjuk le magunkról a külső rétegeket, amíg megpillantjuk a fényt.”

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Kérlek add meg a nevedet

tizenkettő + 7 =